Az első félévet lezáró lelkigyakorlaton, Óbudaváron megpróbáltuk megfogalmazni magunknak, mi mozgat bennünket, mi a csoportunk eszménye. Főleg az addig elhangzott előadások gondolatai, számunkra fontos részei alapján kerestük a jelmondatunkat. Ezek átbeszélése, újragondolása során jutottunk el az alábbi, mindnyájunkat lelkesítő mondathoz:

Különleges élmény volt az is, amikor megtudtuk, mennyire egybecseng ez a mondat a családok az évi jelmondatával: Derűvel a jövőbe.

És hogy a jelmondat ne csak egy szép emlék, egy halott mondat legyen, megpróbáltuk mindannyian összeszedni, mit jelent nekünk, saját magunknak a mondat, mire indít minket, hogyan tudjuk megélni a hétköznapjainkban.

Kristóf
Bevallom őszintén én kicsit úgy jártam vele, hogy nagy lelkesen nekiálltam, hogy akkor ez majd a mindennapjaim vezérelve lesz, de azon kívül, hogy próbáltam a mindennapi feladataimat derűvel csinálni (nem mindig sikeresen), nem igazán tudtam, hogy mit is jelent nekem igazán. És a gondolkodás ellenére sem sikerült teljesen körvonalazni, hogy mit is értek én ez alatt, és hogy tudom ezt aprópénzre váltani.
Már ismertek talán annyira, hogy tudjátok, hogy marhára hajlamos vagyok mindenben megkeresni a rosszat, és ezt szóvá is tenni. A „tanulj meg halkan szenvedni” dolog nekem soha nem ment igazán. Ezért nagyon szorgalmaztam a „derű” szó bekerülését, hogy tudjak változni. Szerintem ebben tudnék, és kéne a legnagyobbat fejlődni, hogy próbáljak türelemmel, lelkesedéssel, és lehetőleg vidáman hozzá állni a feladataimhoz. Ez nagyon nehéz feladat, de ebben van segítségemre a jelmondat első szava.
„Isteni” derűvel. A Jóisten számomra ebben kettőt jelent. Az első támogatást. Azt a derűt, amit sugározni kéne kifelé, Tőle kérhetem, és bízhatom abban, hogy segíteni fog. A másik jelentése pedig, hogy az isteni szót, mint minőségjelzőt rakjuk hozzá. Isteni itt egyenlő a tökéletessel. Ezzel üzeni, hogy nem elég a kicsivel megelégedni, hanem igenis teljes erőbedobással és határozottan kell derűsnek lenni.
A jelmondat utolsó szava a „világban”. Ez számomra egy felhívás az evangelizációra. A vidámság mindenki számára vonzó, és ha nem csak magamban, hanem kifelé is ezt a vidámságot tükrözöm akkor talán sikerül úgy élnem, hogy kérdezzenek. Arra alkalmatlannak érzem magam, hogy szavakkal győzzek meg valakit a hitemről, de azzal, ha azt látják, hogy boldog vagyok, és derűs akkor talán megkérdezik, hogy miért.
Ezek azok, amik eszembe jutottak a jelmondatról. Szép lenne, ha ezt meg is tudnám valósítani, és bízom benne, hogy ez nem fog szalmalángként lelohadni bennem… talán jó lenne, ha ezt is valamilyen szinten, valahogy beletenném idén a vállalásaimba. Konkrét ötletem még nincs, de szívesen veszem a javaslatokat.

Ádám
Azt az örömöt, amit Isten ad nekünk, ezt adjuk tovább, ez a mi derűnk forrása. Ez jellemez minket és ez nem egy rövid ideig tartó öröm vagy vidámság forrása, hanem egy folyamatosan kifejlődő, hosszan tartó és örök boldogságba való bevezetés, öröm. Egy kis mosoly, ez ami ezt jelenti, nem kell ennek hatalmas nevetésekben kicsattannia, elég, hogyha csak tudjuk vagy elindul bennünk mint egy folyam, nyugodt szelíd és sugárzó., a szemekben is látható öröm és szabadág.
Ez a derű abból fakad, hogy tudjuk, hogy a mi Mennyei Atyánk feltétel nélkül szeret, elfogad minket és szeret, gondoskodik Rólunk.

Gábor
Számomra először Ferenc pápa szavai jutnak az eszembe: „Fiatalok, nem engedhetitek meg magatoknak, hogy szomorúak legyetek.”
Derűsnek lenni jó dolog. Könnyen lesz jó kedve az embernek, ha jó dolgok történnek vele. Ám ez nagyon hamar elmúlik, mihelyt lát valami rosszat. De honnan lesz ez a derű Isteni?
Néhány gondolat arról, miért lelkesít engem ez a jelmondat:
1.) Fontos meglátni a mai világban a jó dolgokat, nagyon sok jó történik velünk, de néha hajlamos vagyok csak a rosszakat észrevenni. Pl.: Este belegondolok milyen napom volt, először az jut eszembe: milyen hosszú volt a sor a menzán, vagy micsoda tömeg van a villamoson, ki nem válaszol az email-eimre, mi az, ami nem sikerült. De ha jobban végignézem felfedezhető a Jóisten, hogy ki mosolygott rám, vagy mondott egy-két kedves szót, milyen finom volt az ebéd, jó idő volt. Ezeket az apró, jó dolgokat sokszor természetesnek veszem, pedig ha tudok igazán örülni, akkor biztosan derűsebb leszek.
2.) Szerintem nagyon fontos ehhez a jelmondathoz az Istenbe vetett bizalom, Isten nélkül egész biztos másképp látnám a jövőmet: ha megkérdezem, mit fogok csinálni egy pár év múlva: Fogok-e zenélni? Ki lesz a társam? Sikerül-e az egyetem? El tudok-e helyezkedni? Ezek mind olyan dolgok, amire úgy gondolom, csupán saját erőmből nem tudnám megcsinálni. De Istennel semmi sem lehetetlen. És a szövetségben a Szűzanyára is számíthatok, ez mindig új lendületet, és nagyon sok erőt ad. Tapasztalatom, ha dolgozom a Szűzanya ügyéért, Ő is képes elrendezni az én dolgaimat. Főleg ha belegondolok, hogy mik sikerültek már! (Nyelvvizsga, kántorképző…) Ezekért nagyon hálás vagyok. Természetesen van szenvedés is ezen a világon, de nem szabad, hogy ez kapjon nagy hangsúlyt.
3.)A világban vagyunk, fontos hogy ezt a derűt kifelé is tudjuk sugározni. Pl.: Alkohol, cigi és drogok nélkül is lehet kiválóan szórakozni, vagy lehet jó dolog kereszténynek/Schönstattinak lenni! Legyek derűs, ne az üljön ki az arcomra, hogy már megint tanulni kell, és rossz az egész világ, hanem hogy vannak céljaim, amiért képes vagyok dolgozni, mindezt ráadásul boldogan! Az emberek ezt lássák rajtam. Fontos, hogy nem kivonulok a világból, hanem jelen vagyok benne. Fontos a kreativitás: merjünk új dolgokat csinálni! Kentenich atya írja: „Oázisokat kell teremtenünk, és erre mindenki képes”.

Gergely
Fontos, hogy észre tudjuk venni az apró örömöket nap mint nap. Akár a természetben (madarak, felhők, növények főleg a budapesti aszfaltrengetegben), vagy az, hogy elértük a villamost, de akár annak is örülhetünk, hogy be tudjuk kötni a cipőfűzőnk. Emellett tudjunk mosolyogni, ne vágjunk mindig savanyú/unott/közömbös képet.
Tudjuk szívesen, jó lélekkel végezni a feladatainkat, kötelességeinket, legyen szó házi munkáról vagy egyetemi feladatokról. Ne csak kelletlenül, kényszerből oldjuk meg őket, még akkor is, ha netán mást terveztünk, de valamit meg kell csinálnunk. Vegyük észre, hol tudunk segíteni akár otthon, akár máshol. (Ha valaminek értelmesen alávetjük magunkat, az belsőleg szabaddá tesz.)
Ha valami hibát elkövetünk, ne görcsöljünk rajta, hanem tudjuk könnyen venni, mondván, hogy hát ez most nem sikerült, nem így akartam, de majd legközelebb jobban figyelek. Illetve akár még ebből is kisülhet valami jó. A feladatainkat végezzük el a lehető legjobban a magunk erejéből. Ha már nem elég a mi erőnk, ott Isten úgyis „kipótolja” a hiányzó, szükséges részt a megfelelő időben.
Éljünk úgy, hogy lássák rajtunk, hogy keresztények vagyunk. Azaz sugározzunk a környezetünknek derűt, optimizmust. A világ megítélése elég rossz a keresztényekről, holott valójában a keresztény életforma (lehetne) a legélhetőbb, legéletrevalóbb, legboldogabb élet (lásd Utolsó hegycsúcs). A világi megítélésünkről egy saját tapasztalat a közelmúltból: stoppal mentem haza, beszélgetés közben szóba került, hogy hívő vagyok. Mire az ember megkérdezte: De azért van barátnőd, ugye? Szóval az életünkkel, az isteni derűvel meg kellene tudnunk változtatni ezt a képet.

Palkó
Kicsit visszaolvastam a jegyzeteimet, hogy jobban képben legyek.
Benne volt az, hogy milyen mondatokat mondtunk ötletnek, kiindulásnak az elején, benne volt az, hogy miket alkottunk belőlük, hogy mikre szavaztunk, és végül az, hogy mi lett belőle.
Az viszont nem volt benne, hogy mennyire jó hangulat volt, hogy röhögcséltünk, örültünk, és a Jóisten közelében éreztük magunkat. Ez volt az igazán, ami inspirálta a mondatot, hogy együtt jó kedvünk van, hogy örülünk annak, hogy együtt vagyunk, és hogy mennyire jó lenne ennek örülni bárhol, bármikor. Az meg aztán végképp frankó volt, ahogy ezért Ádám lelkesedett.
Ami még számomra fontos emlék, hogy amikor nővér meghallotta, hogy mi lett a mondat. Az a fej. Mindig így néz, amikor valami komoly dolog iránt nagy elismeréssel van. Tetszett, hogy tetszett neki.
Szóval egy nagyon szép emlék. Sajnos az előző mondatban az is benne van, hogy nem igazán foglalkozom vele, de ha eszembe jut, akkor azért megdobogtatja a szívemet, hogy milyen jó kis mondat lett ez. Pont ugyanúgy, mint amikor megtaláltuk, és mindenkiben benne volt az a gondolat, hogy „Igen!”, „Ez az, amit kerestünk!”.
Most pillanatnyilag az van bennem, hogy élővé kellene tenni. Nem csak sokat gondolni rá, hanem meg is cselekedni azt, ami benne van. Azért a vidámság mindig közel állt hozzám, de nekem ezért a nyugalmat és biztonságot mutató vidámságért még küzdenem kell, talán ez az a többlet a derűben, hogy nyugodt, és biztonságot sugárzó. Derűs nem lehet egyik pillanatban az ember, az egy létállapot. Persze ez már lehet, hogy túl filozófikus.