2006 - Jelenlétedben járni

Mindig Isten jelenlétében járunk. Hisz Ő ott van velünk mindig: minden pillanatban, bárhol járunk, bármit teszünk. Akkor mégis miért kell ezzel foglalkozni? Mi is a kérdés?
A kérdés az, hogy tudjuk-e. Hogy érezzük-e? Hogy úgy viselkedünk, beszélünk, cselekszünk-e, hogy Ő jelen van, hogy itt van velünk.

Ennek a két aspektusa van.
Az, hogy bejutunk-e a Mennyországba, vagy sem, az csak rajtunk múlik. Isten az utolsó pillanatban is hív minket, hív minden embert. Az Ő szeretetével nem fér össze, hogy bárkit is kirekesszen a szeretetéből. Ha valaki nem jut be, az csak azért lehet, mert nem tud igent mondani erre a hívásra. Szégyenében. Vagyis készülni kell erre a nagy találkozásra. Szokni kell Isten jelenlétét.
A másik: Ha nem egyedül vagyunk, hanem valaki mellettünk jelen van, az hat ránk. Isten jelenléte arra sarkall, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.

Figyeljünk a Jelenlétre, figyeljünk oda önmagunkra. Ne sanyargassuk magunkat, de neveljük. Hogy minél több örömet tudjunk okozni, és minél több örömben legyen részünk!

Természetesen nem a barátnőmre gondolok, ha ezt a mondatot hallom. Mi schöstatti fiúk leginkább a Szűzanyára gondolunk. A Te jelenlétedben, Szűzanyám, járni. – élni az életünket. Vagy Jézusra gondolok, ami ugyanaz.

Bennem először az merült fel, hogy ez ugyanaz, mint az előző jelmondatunk. (Veled minden nap). És kérdeztem is magamtól, miért ezt a jelmondatot szavaztuk meg, miért annyira fontos ez nekünk, fiúknak, hogy másodszor is ilyen jelmondatunk született. Csak később vettem észre a különbségeket. Az új mondatban benne van, hogy teszünk valamit, haladunk valami felé. Sokkal aktívabb, mint a tavalyi. És az is világossá vált, hogy mennyire fontos, hogy a Szűzanyával együtt legyünk, Vele járjuk az utunkat, érezzük az állandó jelenlétét, szeretetét. Nem véletlen, hogy a Szentlélek a jelmondaton keresztül erre akar ösztönözni minket.

Természetesen ezt akár tudjuk, akár nem, akár gondolunk rá, akár nem, akár érezzük akár nem - ez akkor is így van. Mindig a Jóisten jelenlétében járunk. Hisz Ő ott van velünk mindig: minden pillanatban, bárhol járunk, bármit teszünk.
Akkor mégis miért kell ezzel foglalkozni? Mi is a kérdés?

A kérdés az, hogy tudjuk-e. Hogy érezzük-e? Hogy úgy viselkedünk, beszélünk, cselekszünk – e, hogy Ő jelen van, hogy itt van velünk.

Ismerjük a történetet az Emmauszi tanítványokról. Együtt mennek Jézussal az úton, és nem ismerik fel. Később, mikor már Jézus eltávozik akkor, akkor lelkesen beszélnek róla: nem de lángolt a szívünk.

Az is kérdés, hogy miért fektessünk energiát abba, hogy Jézus, vagy a Szűzanya jelenlétét érezzük, tudatosítsuk. Hisz nagyon kényelmesen le tudjuk élni az életünket úgy is, hogy nem törődünk a Jóistennel, Jézussal és a Mennyei édesanyánkkal. Mai világunkban az emberek nagy része így él. Még a keresztények egy jó hányada is jó ha csak hetente elmegy szentmisére, és nem érdekli más, van aki még ezt sem teszi. Látszólag semmi hátránya nem származik ebből.
Mai fogyasztói világunkban igen könnyen el lehet felejtkezni ezekről a dolgokról. Napról –napra rohanás, TV-nézés, reklámok, schoppingolás…. „Nincs időm nekem imádkozni, templomba járni … Nekem ebben a világban kell élnem.”
Igen, de ez egy igen rövidlátó gondolkodás lenne.

Valóban, nekünk ebben a világban kell élnünk. De nem ezért a világért, és nem ennek a világnak a dolgaiért kell élnünk. Ez a világ arra van, hogy felkészüljünk a másvilágra, a mennyországra. Ebben a világban lezajló életünk célja, hogy bejussunk a mennyországba. Vagyis, hogy teljes valónkkal együtt legyünk a Jóistennel, Szűzanyával és a többi szenttel…
És tulajdonképpen az, hogy szentek legyünk, nem más, mint úgy élni, hogy halálunk után felvétessünk a mennyországba.
És tudjuk, hogy sokan vannak a meghívottak, de kevesen vannak a kiválasztottak. Nem egyszerű a célunkat elérnünk. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy abban az állapotban vagyunk. Az, hogy érezzük a Jóisten jelenlétét egyfajta jel. Most velem van, most érzem a jelenlétét, most olyan állapotban vagyok, hogy ha meghalnék, a mennyországba jutnék.
Mert az, hogy bejutunk-e, vagy sem, az csak rajtunk múlik. A Jóisten az utolsó pillanatban is hív engem, hív minden embert, még a legnagyobb gonosztevőt is. Az Ő szeretetével nem fér össze, hogy bárkit is kirekesszen a szeretetéből. Ha valaki nem jut be, az csak azért lehet, mert nem tud igent mondani erre a hívásra. Szégyenében. (Forest Gump) Vagyis készülni kell erre a nagy találkozásra. Szokni kell a Jóisten jelenlétét.

Tehát fontos nekünk, hogy tudatosítsuk, velünk van, hogy érezzük a jelenlétét.
Miért nem érezzük?
A világ igen zajos a környezetünkben. Igen gyors ritmusban éljük az életünket. Sokszor arra sincs időnk, hogy a nap eseményeit megértsük, feldolgozzuk magunkban és kipihenjük. Ebben a nagy rohanásban végül is csak az újabb és újabb feladatokra tudunk koncentrálni. Eben a nagy zajban a belső halk hangokat igen nehéz meghallani. Egy a TV-ben megnézett film olyan mély lelki hatást kelthet bennünk, hogy napokig nem tudunk másra gondolni, sokszor vele álmodunk. Valaki mondta: megnézek egy akciófilmet, és három napig nem tudok imádkozni.

Miért fontos, hogy tudjam a nap minden pillanatában, vagy legalább is a nagy részében, hogy velem van a Szűzanya?

Ha valakivel együtt vagyok, másként viselkedem. Régen egy illemkönyvben olvastam: mikor egyedül vagyunk egy lakatlan szigeten, azt csinálunk amit akarunk. Még fejre is állhatunk, ha éppen ahhoz van kedvünk. Ha azonban egy másik ember is erre a szigetre vetődik, akkor előtte meg kell kérdeznem: bocsánat, fejre állhatok? És ha beleegyezik, akkor megtehetem. Mikor más is jelen van, normák lépnek érvénybe.
Ha az osztálytársaimmal vagy a haverjaimmal vagyunk, sok ökörséget csinálunk. Sokszor csúnyán beszélünk, lenézően szólunk másokról.(Főleg azokról, akik nincsenek jelen.) Ha egy lány, vagy még inkább egy felnőtt is van a társaságban a viselkedésünk más. Próbálunk egy sor nem helyes dolgot elhagyni. A felnőtt jelenléte bizonyos tartást ad nekünk. Alkalmazkodunk a kialakult normákhoz.
Mikor a családokhoz egy schönstatti nővér érkezett, hogy segítse munkájukat, Tilmann atya ezt mondta: megszűnt minden kétértelmű beszéd a társaságban. A nővér jelenléte, egy Istennek szentelt ember jelenléte ezt váltotta ki az emberekből.

Ha a Jóistennel együtt vagyok, törekszem a lehető legjobb viselkedésre, még ha éppen egy szobában vagyok egymagam. Kerülöm az illetlen dolgokat, még gondolatban is. A viselkedésem állandóan filmezhetővé válik.
A másik ember jelenléte nevel engem. A Szűzanya jelenléte arra sarkall, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.

De nem mindegy, hogy kivel vagyok együtt. Az emberekből kiáradó érzéseket felfogjuk. Vannak emberek, akik visszataszítóak, unszimpatikusak. Ezeknek a társaságát kerüljük. Vannak emberek akik szimpatikusak, akiket tisztelünk, akiből szeretet, elfogadás árad felénk. Ezekkel az emberekkel jó együtt lenni, ezeknek szívesen keressük a társaságát. Érezzük az elfogadást, a szeretetet. Sokszor a reakciónk a másik ember felé hasonló, mint ami belőle árad. Ez legtöbbször tudat alatti. Nem kontrolláljuk, hogy a viselkedésünk elutasító egy unszimpatikus ember felé.

A Jóisten, a Szűzanya jelenlétében feltétlen elfogadó szeretetet érezhetünk. Boldog az az ember aki már ezt megtapasztalta. Érezzük, hogy nem számítanak hibáink, bűneink, gyarlóságunk, kialakulatlanságunk. Ő így is szeret minket.

Talán legjobban az anya-gyermek kapcsolattal lehetne érzékeltetni. A kisgyermek minden újdonsággal rohan az édesanyjához, hogy megmutassa azt neki. Ha megsebesül az édesanyjához bújik, gyógypuszit kér tőle. Ha egy akadályon kell áthaladni az édesanyja kezét fogva tudja ezt megtenni, mégha a kézfogás ténylegesen nem is segítség. Ha fáradt az ölébe kéredzkedik, és ott alszik el. Ott érzi magát biztonságban.
A gyermeknek az egészséges fejlődéshez szüksége van az anya állandó jelenlétére – az anya szeretetére. Nekünk is: az egészséges fejlődésünkhöz szükségünk van az égi Édesanyánk állandó jelenlétére, szeretetére.

A szeretet növeli az önismeretünket és az önszeretetünket. Az elfogadó szeretetben, mikor érezzük, hogy nem számítanak a hibáink, nincs értelme a takargatásnak. Be merjük vallani magunknak, másoknak is a legrejtettebb gyarlóságunkat is. Hisz azok megbocsájtatnak. Növekszik az önismeretünk, és hogy mások is elfogadnak, mi is el tudjuk fogadni magunkat – növekszik az önszeretettünk.

Szeretet erőssé tesz. Ha az Úr velem, ki ellenem. Ha velem van, a cselekedeteim biztosabban jók – és a Jóistennel erőm is van végrehajtani a jót.

A szeretet nagy dolgokra sarkall. A személyes eszményképünk, az amit a Jóisten kigondolt rólunk még születésünk előtt, minden ember számára nagy feladat, egyszeri, megismételhetetlen. Minden ember nagy dolgokra hivatott.
A Jóisten mindig a személyes eszményképem megvalósítására ösztönöz. Mindig a legjobbat akarja kihozni belőlem, és a sürgetése hatására én is törekedni fogok erre a legjobbra.

A szeretet gyógyít.
A szeretet pihentet - jöjjetek hozzám akik megfáradtatok – mondja Jézus.

Hogy juthatunk el ahhoz az állapothoz, hogy érezzük a Jóisten jelenlétét?
Takarítani kell. Lelkünk egy mély kút. A mélyén ott van az életet adó víz – a Jóisten. De a kút sok-sok felesleges kacattal, szeméttel, roncsokkal tele van dobálva. Ahhoz hogy meríteni tudjunk a vízből, ki kell takarítani a kutat. Egyenként mindent kidobálni.
Erre jók a lelki gyakorlatok, melyek 5-10 napig tartanak, vagy hosszabb zarándoklatok. Tudjuk, hogy a Péter milyen nehéz próbákon megy át Schönstattban. Hónapokig elzárják őket a külvilágtól. Mindezek célja nem a kínzás, vagy a lelki állóképesség felmérése, hanem ez a takarítás. Hogy minden gond nélkül tudjunk meríteni a vízből. Beleimádkozza magát a Jóistenbe.
Utána „már csak” vigyázni kell, hogy ne kerüljön bele újabb szemét, vagy a naponta bele került kevés szemetet minden este ki kell takarítani.

Igen ehhez idő kell. Időt kell szánni a Jóistenre. Évente egyszer egy nagyobb időszakot (egy hét), és naponta ½ - 1 órát. Ez munka.
A nagy rohanás után, a miben nap mint nap részt veszünk, meg kell állni.

Dél-Amerikában, mikor az európai emberek indiánokat fogadtak föl hordároknak, és így mentek az őserdőben, egy idő múlva az indiánok megálltak, és hosszú ideig nem akartak tovább menni. Mikor kérdezték őket, miért nem mennek tovább, azt válaszolták: Meg kell várnunk, hogy a lelkünk utolérjen bennünket.

Ki kell lépnünk ebből a mókuskerékből, ebből a rohanásból. Meg kell állnunk, ki kell pihennünk magunkat, fel kell dolgoznunk a ránk zúduló hatásokat. Ki kell a lelkünkből dobálni a sok belehullott szemetet. Időt kell szakítani a Jóistenre.

A jelenben kell élnünk. Szeretni csak a jelenben lehet. Nem szabad aggodalmaskodni a múlt és a jövő fölött. Ma elhatározom, hogy hiszek, ma elhatározom, hogy szeretni fogom azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerülök, hogy legjobb tudásom szerint elvégzem a rám váró feladatokat, hogy minden bizalmamat Istenbe vetem… És jószándékaim végződjenek jól vagy rosszul, a következő nap az isteni türelemből megadatott új ma lesz, melyben mindent újra kezdhetek. Kis Szent Teréz mondta: „Semmi sincs, csak a ma, hogy szeresselek téged, ó Jézus…

Napi imádság – átszövi az egész napot. erről már sokat beszéltünk. Ez a lelki napirend. Ez egy mankó. Bizonyos időket kiszemelünk, amikor a jóisten felé tudunk fordulni. Ez eszünkbe juttatja a jelenlétét. Reggeli ima, napi röpimák, étkezés előtti megállások, mikor belefogok valamibe – kis fohász, elindulok az autóval. A régi emberek mikor elmentek egy kereszt v. templom előtt, keresztet vetettek. Szép és számunkra is hasznos szokás. Ezt megtehetjük lelkileg is, magunkban.

Szemlélődés - Meditáció (részlet a belső megnyugvás könyvből)
A természet szépségeiben, a teremtett világon keresztül felismerni a Jóistent.

Jézus ima. Uram, Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam.
Szüntelen ismételgetés utazás, menés és bármilyen tevékenység közben. A lélegzetvétel ritmusára.

Milyen jófeltételekkel – lelki napirendi pontokkal lehet fejlődni.
„Legalább ötször arra akarok figyelni, hogy a Szűzanya velem van.”
„Mikor belefogok valamibe, a Jóistent hívom segítségül.” stb