Kentenich József atya – a reformer

A reformer szó valami olyasmit jelent mint reformátor, újító, haladó, átalakító, felvilágosító, szabadgondolkodó, kezdeményező, modernizátor, innovátor, eszmét adó, úttörő...
A reformer olyan valaki, aki a maga korában valamit megújít, valamit előre hajt, új utat mutat

Milyen területen, milyen értelemben volt Kentenich atya reformer?

Környezetét, a világot, melyben élt nagyon jól megfigyelte. Ehhez különös érzéke volt. Megfigyelte az embereket és szétválasztotta a különböző áramlatokat. Jelmondata volt: Vox temporis, vox Dei. (A kor hangja, Isten hangja.) Mindenre válaszolt, amit Isten által elfogadottnak és inspiráltnak látott. Az egyháznak új utat mutatott egy új közösség és új ember felé. Hasonlóan más nagy reformerekhez az eszméi nagyon gyakran szokatlannak, újnak vagy nevetségesnek tűntek a kortársai számára. Mivel ő a jövőbe nézett, a többiek nem értették meg.

Ahhoz, hogy Kentenich atya reformer lényét megérthessük, először vessünk egy pillantást a korára. Így könnyebben belátható lesz, hogy az eszméivel valóban reformer volt.

Az ő korában a nevelés szokásos eszközei voltak: az elöljárók iránti feltétlen és azonnali engedelmesség, a fájdalmas büntetésekkel való fegyelmezés, a részletekbe menő szabályok szigorú megtartatása. Azt várták, hogy a magatartási formákhoz való külsődleges alkalmazkodás majd idővel belső magtartássá válik. Emiatt azonban nagyon gyakran a fiatalok személyiségének érési folyamata megakadt, és nem tudtak erős, szabad személyiséggé válni.
Mialatt az ember az ipari fejlődés és a feltalálások által a világról nagyon sokat és egyre többet megtudott, a saját belső világa kikutatlan maradt.
Emellett és emiatt is ebben a korban a kollektivizmus nagyon erős gyökereket eresztett. A gyors változások, az urbanizáció, az egyre zaklatottabb élet szétrombolták az emberek személyes kapcsolatait, és az elszemélytelenedéssel lassanként megszületett a mai tömegember típusa. A tömegember azt teszi, amit a többiek is tesznek, úgy csinálja, ahogy a többiek is csinálják, és azért teszi, mert a többiek is teszik.
Mindennek alapjában a nagy sikereket elért tudományos-technikai gondolkodásmód túlhajtásaként létrejött mechanisztikus gondolkodásmód állt, mely hatáskörét átlépve kiterjedt az egész emberi életre. Ebben a gondolkodásmódban nem ismerték fel a szervesen összetartozó dolgokat és ezeket szétválasztva érthetetlenné vált egy sor alapvető valóság, mint pl.: az eszmény és élet; személy és közösség; természetes és természetfeletti; tudás és hit, Isten és világ...
Akkoriban még sokan voltak a keresztények, de a keresztény lét nem sokkal jelentett többet egy külsődleges formánál, melynek az élethez nem sok köze volt. A vallási életet egyfajta halálon túli biztosításként fogták fel, mely így egyre jobban elvesztette magávalragadó és mélyen felkavaró kockázat-jellegét.
Ezeket a negatív áramlatokat kihasználta és felerősítette a nemzetiszocializmus és a kommunizmus, és a mai korban a tömegtársadalom vezetői is örülnek neki és felhasználják a népek manipulációjára.

Jóllehet e folyamatok csak Kentenich atya korában kezdődtek, ő nagyon gyorsan és jól felismerte ezeket. Az ő reformersége abban áll, hogy választ adott a kor problémájára, és megoldásait egységes rendszerbe foglalta, az életben kipróbálta és igazolta alapításában, Schönstattban.

Schönstatt már a zsinat előtt megoldotta a zsinat problémáit.

Hogy néznek ki tehát ezek a (reform)megoldások, melyeket a kor problámáira adott?

A pedagógia reformere volt. Az eszközei ebben a bizalom, szeretet (mely természetesen néha fájhat) és szabadság. A fent vázolt régi pedagógiával szemben ezek reform módszereknek számítottak.
“Meg Akarjuk tanulni magunkat Mária oltalma alatt szilárd, szabad, papi jellemekké nevelni!”  – így kezdte. A módszereivel nagy benyomást tett a fiatalokra, később pedig minden emberre, akivel találkozott. Kemény, hideg szavak helyett, meleg, életteli beszédeket tartott, melyek lelkesedést ébresztettek. Kentenich atya a szigorú szabályok helyett a szabadságról beszélt, és önálló együttműködésre ösztönzött. Atyja lett övéinek, akik bíztak benne, aki elvezette őket az eszményükhöz.

“Az életszentségnek az elképzelhető legmagasabb fokát kell mindannyiunknak elérnünk!”  – Az életszentség akkoriban furcsa eszmének számított. Általános vélemény szerint a szentséget egyrészt egészen különös emberek, de legalábbis szerzetesek számára tartották fenn. Másrészről pedig az emberek többségében e szóhoz nem kapcsolódott semmi törekvésre, megszerzésre érdemes dolog. Csak valami idejétmúlt, beteges jámborságot értettek alatta, egy olyan embert, aki örömtelenül és ügyetlenül, az imádságba merülve éli az életét. Kentenich atya azonban nem erről beszélt, hanem a “korszerű szentről”, akit elsősorban nem a rendkívüliségek és extázisok jellemeznek. Szalézi Szent Ferenc alakján életközelben mutatta be a mai kor szentjét. Benne megtaláljuk az Istennel bensőséges kapcsolatban lévő lelket, az erkölcsi magatartás nemes érzületét, a szellem finom kiműveltségét, az apostoli hivatás derűs tetterejét, a hajlíthatatlan jellemet és egy jóságos, megnyerő természetet.  Egy ilyen életszentségre mindannyian meghívást kaptunk. Ennek nyomán aztán Kentenich atya sokat beszélt a hétköznap szentjéről, és egészen közel tudta hozni hallgatóihoz a szent eszményét. A hétköznapi normális élet ilyen megszentelése által tudjuk letörni magunkról a földi dolgok bilincseit, uralmát.

Kentenich atya továbbmenve ezen az úton kifejlesztette eszménypedagógiájának rendszerét: Mindannyian kapunk Istentől egy feladatot, egy küldetést. Ha ezt felismerjük és eszerint élünk, boldogok leszünk. Így lesz érzékelhető az Írás szava: „Isten Országa köztetek van.” Ez a személyes eszményünk, ami után törekednünk kell. Ez tulajdonképpen az ember elvesztett középpontjának visszaszerzését szolgálja, és a az egyik legjobb fegyver a tömegemberség ellen.

Nevelésének célja az új ember, akit így jellemez: önálló, lélekkel telt, a döntéseiben örömét lelő, önként döntő, önmagáért felelősséget viselő és belsőleg szabad személyiség, aki egyaránt távolságot tart a formákhoz való erős ragaszkodás rabságától és a kötöttségeket nem ismerő önkénytől. Az emberi természet nélkülözhetetlenül igényli az elfogadást, de a megnemesítést és átvilágítást is. A földi életnek nyitva kell állnia az örökkévalóság felé, és muszáj, hogy a legfontosabb ősösztön a szeretet legyen. Még hozzáteszi: „A gyengeségem abban állhat és nagyon gyakran abban áll, hogy a kedélyvilágomat agyonnyomom. Nézzék, arra is ügyelnem kell, hogy a lényem tősgyökeres maradjon, hogy az életerőim ne pusztuljanak el azáltal, hogy mindent a földbe taposok.”

Újkori pedagógiai rendszerének súlypontjai:
•    Vezércsillagok: eszménypedagógia, kötődéspedagógia, szövetségpedagógia, bizalom-pedagógia, mozgalompedagógia.
•    Alapformák: Üzenet és tanítás
1. A gondviselésbe vetett gyakorlati hitről
2. Istennek a teremtményeivel kötött szeretetszövetségéről
3. a küldetéstől való isteni megragadottságról.
•    Feladatok: A hitre, szeretetre, küldetésre vagy apostolkodásra való nevelés.

Schönstatt egy új (reform)közösség, mely választ ad a kollektivizmusra, a tömegemberségre és a mechanikus gondolkodásra. Úgy mutatkozik be mint sokféle közösség szövedéke, melyhez hasonlót az egyházban nem könnyen találni, magát az egész egyházat kivéve. A Schönstatt-közösségek feladata „nemcsak abban áll, hogy az egyház eszközei vagy segédcsapatai legyenek, amelyek felett az egyházi vezetés rendelkezhet. Nekik egy kis darab egyházzá kell válniuk, egy olyan egyház-darabbá, melyben maga az egyház él, vagyis teljesíti küldetését, Isten akaratát teszi, az emberekhez megy, a világot krisztusivá alakítja, meghódítja a jövőt. Az egyház kicsiben, mely a feladatát a nagy egyház tagjaként minden irányban felelősségteljesen teljesíti.”
A mechanisztikus gondolkodásmód ellen Schönstatt az organikus-holisztikus  gondolkodás-móddal veszi fel a harcot, mely a vallást a kedélyvilágba, a szívbe, a tudatalatti lelkiéletbe is belegyökerezteti. Gondoskodik az érzelmi élet kiegyensúlyozottságáról és megvalósítja az eszmény és az élet összeházasítását.
Kentenich atya minden szinten le akarja győzni az elszemélytelenítést: az egyes emberben, az emberek közti kapcsolatokban, az Istennel való kapcsolatban. Azt mondja: „Az élet minden kötelékének feloldásával szemben erőteljesen és kitartóan hangsúlyozzuk teljességében és részleteiben az Isten által akart általános kötődésorganizmust; a személyiség elgépiesítésével és atomizálásával szemben ösztönözzük és támogatjuk az Istennel és az emberekkel való szeretetszövetséget; az irracionalizmus és a vitalizmus szellemi gondnokságával szemben gondoskodunk a szellem uralmáról; az anyag és a tömeg fölényével szemben harcolunk Isten és az Istennel telt személyiség dicsőségéért és hatalmáért.”

Reformerünk elfogulatlan tisztasággal az egyház új formáit barkácsolta össze, egészen új feladatokra mutatott rá, jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt egy sugárzó, emberszerető, magávalragadó, Istenről beszélő, nyitott ablakú és ajtajú egyházért dolgozott. Már 1931-ben látta az egyház problémáját és el is magyarázta. „sokszorosan mindig olyan embereket keresünk, olyanokat akarunk megnyerni, akik már nem léteznek. Ehhez még hozzájön, hogy a katolicizmus vérében levő konzervatív beállítottságban idővel valami megkövesedés és elmeszesedés ment végbe. Az egyház azt a feladatot kapta, hogy megragadja és alakítsa az embereket, a mai embereket, ahogy ma léteznek: pillanatnyi lelki gondjaikkal és harcaikkal és görcseikkel együtt.” Az egyháznak meg kell tanulnia ismét erősebben a túlvilági erőforrásokra hagyatkozni és lemondani a világi hatalomról és anyagi biztonságról.
Ezért nagyon sokat beszél a gondviselésről. Minden mögött isten kezét látja. A történelmet, a kort, életét és valamennyi hétköznapját is a gondviselés fényében szemléli…

Kentenich atya erőteljesen fellépett, hogy az egyházban új formákat fejlesszen ki, melyek biztosítják az egyház túlélését, ha az egyesületeket és társaságokat szétzúznák. Egy ilyen új forma volt a Máriával való szeretetszövetség. A nehéz időkben Kentenich atya Máriát hívja segítségül a reformjához. Megragad egy még élő valóságot az egyházban, de átformálja és egészen modernné alakítja: Mária a szentélyből Isten kegyelmét közvetíti a számunkra, de kíván is tőlünk valamit (!): a szívünket akarja, át akar formálni és az életszentségre akar vezetni bennünket. Semmit Nélküled, semmit nélkülünk! Ő a királynőnk óriási mennyei hatalommal, ő az anyánk, aki csak ránk vár, hogy segíthessen rajtunk, és ő a mintaképünk, aki az életével mutatja az utat és nem kevesebbet kíván tőlünk, mint hogy szentek legyünk. „Kis Máriákká kell válnunk, hozzá hasonlóan részt kell vennünk Üdvözítőnk kereszthalálában.”

Csermák Péter