Döglesztő 2006: Retyezát

Vér, verejték és 2509 méter. Medvék, viperák és vadlovak. No és persze 55 literes zsákok, patakban fürdés, leokoplaszt és savanyúcukor. Címszavakban valami ilyesmi volt az idei Döglesztő. Hogy valójában mennyivel több, azt nehéz elmondani az itthon maradottaknak.
Gyors földrajzóra: a Retyezát a Déli-Kárpátokban található bájos hegység, legmagasabb csúcsa a 2509 méter magas Peleaga. Az általunk bejárt magasabban fekvő részeken árnyékot kár keresni, hacsak nincs kedve az embernek a hatalmas sziklák alatt kucorogni. Az erdők hiányát magashegységi tavakkal és hófoltokkal kompenzálja barátságos hegységünk, teljes sikerrel. Lejjebb ereszkedve már hangulatos fenyőerdőket találhatunk. Ezeket az erdőket többnyire a környéken élő gyér számú medve is igen hangulatosnak találja, legalábbis a nyomokból erre következtettünk.

Egy ilyen túrának a kemény gyalogláson és a panorámán kívül, a hangulat adja meg az ízét és itt egyikben sem volt hiány. Bár a 12 fős csapatból közel sem ismertem mindenkit jól, de az első napi közös menetelés és a röpke 3 km hosszú 700 méteres emelkedő jelentéktelenné tette a nem együtt töltött éveket. Mindezek után másnap egy bagatell sétát tettünk a hegygerincen a menedékházig, ahol volt szerencsénk elkölteni egy csodás zöldséglevest, ami a konzerv reggelik és ebédek után mindannyiunkra igen komoly hatást gyakorolt. Eddigre már szakadtak a zsákok, rongyolódtak a cipők és a lábak, de természetesen egy komoly túrázó az effajta problémákkal nemigen törődik. Legfeljebb megpróbálja megvarrni a zsákot, feltéve, ha nem törik el a menedékház egyetlen tűje. Harmadik nap, mivel komoly anyagi károkat okoztunk a menedékház magyar tulajdonosának egy törött tű formájában, menekülőre fogtuk a dolgot. Magunkat is megleptük a teljesítményünkkel, gond nélkül értük el a Bukura tavat, ahol több napra tábort vertünk, a körtúrák kedvéért. A sátrakból nyíló kilátás mindenképpen megérte. Annak ellenére, hogy a hegység leghíresebb tavánál táboroztunk, ami egyfajta turistaközpont is, fürdésre nem volt lehetőség, mivel a tóban szigorúan védett halak tömege úszkált békésen, mi pedig nem kavarhattuk fel az állóvizet. Minderre zord hegyimentők vigyáztak éles szemmel és komoly angol tudással. A következő 2 napban körtúrákat tettünk, melyeknek többnyire futás lett a vége, menekültünk az esőfelhők elől. Ekkor hódítottuk meg a Peleágát a maga 2509 méterével, mely a legnagyobb hegyünk volt. Oxigénpalack kötelező. Végül fölverekedtük magunkat a Retyezátra, majd újabb 2 nap alatt kényelmesen leereszkedtünk a hegység lábához, ahol a korábban megismert szimpatikus taxis már várt ránk, és potom pár millió lejért cserébe visszarepített minket Dévára, ahol még volt szerencsénk megcsodálni a gondosan karbantartott várat…
A táj leírására kár szavakat fecsérelni, a honlapunkon megtekinthető képek sokkal beszédesebbek, mindenkinek ajánljuk. A csapatban a zoológustól kezdve az építőmérnökön keresztül a fényképészig igencsak sokféle ember megfordult, a névsort nem részletezném, újfent a honlapot ajánlanám.
A szálláshelyek csodálatosak voltak, mindenhol az otthonos meleg hálózsákok és sátrak vártak bennünket, ahol a fárasztó gyaloglások után kómában töltöttük az éjszakákat. Az esti étkezések meglepően jók voltak, nem számítottam rá, hogy konzervekből gázfőzővel és bográccsal ehető, sőt finom ételeket lehet készíteni. Bár az efféle testi örömöknek nincs túl nagy jelentőssége, mivel az első szerény reggeli után közös megegyezéssel megállapodtunk, abban, hogy a sok étkezés csak frusztrálná az amúgy jó kedélyű társaságot, és különben is, magashegységekben kevésbé éhezik meg az ember. A miérteket talán ne firtassuk.

Végül megragadnám az alkalmat, hogy jópontokat szerezzek magamnak csoportvezetőnknél, Tamásnál, aki a túrát szervezte és lebonyolította igen magas színvonalon és biztos kézzel. Reméljük remek szervezését jövőre is élvezhetjük és együtt ápolhatjuk fájó végtagjainkat az esti tábortűznél.

Kiss Ádám