Döglesztő: Csókakő - Óbudavár

Idén, egy év kihagyás után, újból volt szerencsém részt venni a vért, verejtéket és könnyeket ígérő teljesítménytúrán, a Döglesztőn. Az előbb említett testnedveket az egy hetes tábor kitartó gyaloglással és komoly szintkülönbségekkel igyekezett kipréselni a résztvevőkből, természetesen szigorúan a korábbi hagyományok szellemében. Ez évben a Bakonyt látogattuk meg, Bodajktól gyalogoltunk Óbudavárig az Országos Kék Túra útvonalán augusztus 4-től 10-ig összesen 146 kilométert.

Feltehető a logikus kérdés, hogy mégis mi abban a jó, amikor egy csapat gimnazista, egyetemista (sőt idén általános iskolás) fiú elindul egy hétre való cuccal, sátrakkal és egy rossz bakanccsal és lényegében véresre járja a lábát.

Közben minél kevesebbet fürdik és göröngyös földön alszik. Ahhoz, hogy ezt megértsük két dolog szükségeltetik: egyrészt ott lenni (bocs mindenkitől, aki kimaradt), másrészt tisztáznunk kell a ’szittyaság’ fogalmát. A fogalommagyarázat erősen ködös, a jelentés pusztán megsejthető, hiszen a fent jelzett kifejezést számtalan helyzetben használtuk. Lényegében arról van szó, hogy az útvonal a matematikailag és logisztikailag elérhető összes csalánost magába foglalja, illetve, hogy akkor induljunk toronyiránt lefelé egy hegyről, amikor a terep erre egészen biztosan alkalmatlan. A végén pedig vállat rándítva menjünk tovább, hogy majd Óbudavárnál elmondhassuk, mi legalább őszintén: „Igen, megcsináltuk”. Schönstatt nyelvére lefordítva, nevezhetjük a dolgot önnevelésnek és felajánlásnak, de a fent tárgyalt nomád körülmények között a szittyaság mégis csak autentikusabb.

Ezen kívül a táj és a környezet számtalan dologért kárpótolt minket, elég pusztán a Kőris-hegyi bükkösre vagy a Kab-hegyről nyíló kilátásra gondolnunk. Az időjárás szinte lírikus keretbe foglalta a hetet az első és utolsó napi esővel, amit komolyabb fennakadás és kellemetlenség nélkül vészeltünk át. A finisben pedig ismét megállapíthattuk, hogy Óbudavárra érkezni egyszerűen és világosan: jó. Köszönjük!

Kiss Ádám