Apa Hétvége – nem hétköznapi apáknak

Ezek a schönstatti fiúk mindig kitalálnak valamit. Aztán, ha kitalálták, megvalósítják. Ha pedig megvalósult, és jó lett, igyekeznek legközelebb még jobban csinálni.
Így van ez az apahétvégével is, amit idén májusban már harmadszor szerveztek meg Óbudaváron a huszonévesek az eggyel előttük járó nemzedéknek. Az apahétvége az, amire a résztvevők egész évben várnak – nekem például két hét után már elvonási tüneteim vannak. A feleségek talán kevésbé várják, hiszen ilyenkor rájuk marad az egész család.
 Ez persze az egyik fő vonzerő, amikor péntek délután ki-ki elindul, hogy a szentélyhez megérkezve férfitársaival együtt lehessen. Tavaly nagyböjtre esett a hétvége, az első este egy jókora keresztet cipeltünk, ami nemcsak átvitt értelemben volt teher. Idén ilyen kereszt nincs, mécsesekkel, énekszóval járjuk a sötét erdőt – csupa basszus, néhány bariton, de sehol egy szoprán, vagy alt. S férfitársaságban az sem okoz disszonanciát, hogy az imádságos, elmélyedő zarándokutat a megérkezéskor tábortűz, zsíroskenyér, bor és nóta váltja fel. Sokunknak ilyesmiben ritkán van része, alaposan ki is használjuk az alkalmat.
Víg Mihállyal szólva, (túl) keveset alszik negyven fele az ember, s ezt az igazságot másnap sokan megtapasztaljuk. Estére azonban más is kiderül: negyven fölött kevesebbet is bulizik az ember, így a második este már sokkal csendesebb, s nagy, érintetlen demizson borok maradnak az apák után. Reméljük, a fiúk azért még hasznát veszik.
Előre szaladtunk azonban, nem bulihétvége volt ez csupán. A szombat délelőtt atyatanulmánnyal telik, s azzal a sajátosan schönstatti módra közhelymentes, őszinte tapasztalatcserével, melyre csak azok képesek, akik maguk mögött tudták hagyni a szent színház minden kellékét. Kentenich atyától egymás segítségével megtanuljuk, hogy pásztorok vagyunk, de csak akkor lehetünk jó pásztorok, ha békében élünk önmagunkkal.
A fiúk bölcs mértékletességgel adagolják a szellemi táplálékot, a délután már a sporté és a játéké. Idén verseny helyett mindnyájan felszabadultan élvezzük egymás társaságát – ki a focipályán, ki íjászkodva, ki pedig az erdőt járva.
Kipihenve, megújulva, megerősödve érkezünk haza a vasárnapi ebédre. Lehet, hogy a családunk mégis várja a következő apahétvégét?
***
Férjem idén két nem-schönstatti barátunkat is elhívta töltődni az apahétvégére. Az egyik feleség föl is hívott előtte: „na, már megint egy hétvége, ahol egyedül kell helytállnom… Úgyis olyan keveset van itthon.” Aztán a következő héten újra telefonált: „Te, el tudnád intézni, hogy legalább évente egyszer elmenjenek ide? Annyival jobb itthon azóta…”