9. fejezet

 

Létezik egyáltalán az „igazi”?  

 

Jó az, amit Isten a rólunk alkotott tervében öröktől fogva előre látott. Amikor mi emberileg beszélünk az „igaziról” (jóról), akkor ebből valami hiányzik. Emberi gondolatok síkján mozgunk, emberi perspektívában. Ez nem elég, hiszen két ember egymás iránti szerelme felette áll az emberinek. 

 

Amikor két ember szerelméről beszélünk, akkor érezzük, hogy valami „nagyobbról” van szó. Talán megérezhetjük ezt a „többet” akkor is, amikor egy hegycsúcsra igyekszünk, vagy otthon egy csendes órában.  Amikor elidőzünk, akkor nem csak telik az idő. Amikor elidőzünk, meg is szűnik az idő. Nem kérdezzük, mennyi idő telt el, amikor olyan melódiát hallunk, amely megérinti a szívünket, vagy egy olyan ember szavára figyelünk, akit nagyra becsülünk. 

 

 

Még jobban és gyorsabban repül az idő, amikor olyasvalakivel vagyunk együtt, akit szeretünk. És akkor, ha - ez gondolatban egy következő lépés – ez az ember azt mondja nekünk, hogy Hozzád tartozom, és ez végérvényes, mi pedig azt válaszoljuk rá, hogy igen, ez végérvényes, akkor megszűnik az idő. Nincs többé szó puszta adatok és tények közléséről, nem, a dolgok kitágulnak, és minden tágabb és nagyobb lesz. 

 

Ebben a tágasságban és nagyságban megérzünk valamit a Végtelen Istenből. Mintha Istenhez szólnánk, olyan határtalan bizonyosság ez valamiképpen, ami körülvesz, eltölt, hordoz és gondolatban egymáshoz fűz bennünket. Amikor a társunk azt mondja: „szeretlek”, akkor létrejön egy hatalmas áramlás, ami nagyon messziről hatol belénk, nem csak egy másik embernek a torkából, az agyából, az érzéséből. Ez nem pusztán tényközlés, hanem a másik embernek e szava által eltelünk valami nagysággal, ami ez által a szó által kezd munkálkodni bennünk. Ebben a szóban benne van egy személyiség teljes gazdagsága, és ennek a személyiségnek nem csak pillanatnyi gondolatai vannak. Ennek a személyiségnek története van, élményei, szülei, barátai, de e mögött a személyiség mögött még több van. Itt megjelenik valami nagy, mondhatjuk talán, hogy valami határtalan. 

 

 

Istent sokféleképpen szólítjuk. Nevezzük Őt Atyának, nevezzük Őt Szeretetnek, nevezzük Őt Léleknek, nevezzük Őt Mindenhatónak, nevezzük Őt Bölcsességnek, és így tovább. Amikor Isten megérint bennünket - egy ember szerelme által -, akkor végtelen szeretetet tapasztalunk meg, ami a szívünkön keresztül és egy másik ember teljes személyiségén keresztül megérint és körülvesz bennünket, megnyilvánul számunkra, és azt mondja nekünk: Értékes vagy számomra. 

 

Tehát amikor Isten egy ilyen találkozásban nekem ajándékozza önmagát, akkor az a kérdés, hogy létezik-e más hasonló találkozás is, tulajdonképpen lényegtelen. Valami más azonban történik: egész életem és gondolkodásom kitágul, megnövekszik, egyszerűbbé és ugyanakkor gazdagabbá válik. Megérezzük a Végtelent, ami megérint és megajándékoz bennünket. Ugyanez történik, amikor egy hegy csúcsán állunk, vagy amikor időt szakítunk arra, hogy megcsodáljunk egy virágot. Amikor olyan zenét hallgatunk, amelyet szeretünk. Akkor a számunkra értékes dolgok egész világa valamiképpen az Isten szeretetének kincsévé válik. 

 

 

Az a kérdés, hogy csak egy Igazi létezik-e, a gyakorlati életben nem nagyon visz előre. Talán meghalt az „Egyetlen”, és én találok valaki mást. Nem a lehetséges darabszám a fontos. A folyamat, amit leírtunk, nem egy áruházi séta. 

Arra, hogy ő az „Egyetlen”, abból jövünk rá, hogy hogyan hat ránk a vele való találkozás. Hogyha egy lehetséges társ úgy hat rám, mintha választ kapnék szívem minden vágyára - amely nagyon jól megnyilvánulhat teljesen konkrét dolgokban -, akkor ő az „Egyetlen”. 

 

Utoljára jegyezzük meg: A lényeg nem csupán a végtelen utáni vágyam beteljesedése, hanem teljesen gyakorlati területeken jelen lévő vágyaimé is. Ha egy szóba jöhető társ nem tud nagy hegyi túrák vagy világ körüli utazások nélkül élni, ha feltétlenül úgy gondolja, hogy egy krokodil megsimogatása élete csúcspontja, vagy hogy keményrock nélkül nincs értelme élni, ellenben én a tengerpart, tengeri halfilé, egy lakásomban tartott lábatlan gyík és klasszikus zene nélkül nem tudok létezni, akkor az azt jeleni, hogy a Végtelen számomra teljesen másképpen válik érzékelhetővé, és akkor nem ő az én társam.