Smetana: Moldva - Liszt: Les Preludes

Smetana: Moldva
 
A Moldva egy Csehországban eredő, Prágát is érintő folyó. A cseh Smetana Hazám című szimfonikus ciklusának második darabja. Az egész ciklus a nemzeti romantika jegyében született, és így egy akkor létrejött műfajba tartozik: Programzene, szimfonikus költemény. A szimfonikus költeménynek az a lényege, hogy konkrét tartalmat fogalmaz meg zenében. Persze másképpen is értelmezhető, ha hasonlatként vesszük. A Moldva is jelenetekre tagolódik. Elindul kis forrásként, egy szólamban, majd ahogy egyre több patak folyik bele egyre több a szólam is, majd egyszer csak megjelennek a mélyebb hangszerek, és a patakból folyó lesz. Itt szólal meg először a közismert főtéma. ( Ha a Bory-várban folytatott diskurzusunkra gondolunk, ez lehet az a rész, amikor a mély hanggal megjelenik az egyik legalapvetőbb férfias tulajdonságunk, ekkor jön az első főtéma, ami majd végigkíséri a felnőtt életünket.) Az egész zenét átszövi a hazaszeretet érzése. Azt mondja el, ahogy végighalad a cseh tájakon. Egyre szélesebben folyik a dombok közti réteken, lassan igazi nagy, örvénylő vízzé változik. Aztán megjelenik az első hegyszoros, majd egy városba érkezik, ahol a folyó fölé magasodó várat mutatja be, jellegzetes cseh tánczenével. Ahogy ez elül, leszáll az éj, feljön a hold, és újra a természetben van.
Aztán kivilágosodik és újra megszólal a főtéma. Itt először mollban jelenik meg, mint az elején, aztán dúrban. Majd jön a nagy küzdelem a hegyekkel. Aztán hirtelen csönd, és a semmiből futótűzként föltűnik a főtéma, most már csak dúrban, és győzedelmesen. Érdekesség, hogy a Moldva nem közvetlenül a tengerbe ömlik, hanem egyesül az Elbával, és a kettő egy folyóként éri el a tengert. Didaktikus lenne párhuzamot vonni =)
 
Liszt: Les Preludes

 
Erre a műre nagyon büszkének kéne lennünk. Ez a történelem első szimfonikus költeménye, és az első megfogalmazása a felnőtt ember életszakaszainak, méghozzá zenében az első szisztematikus alkalmazása a vezérmotívumnak. Liszt alapgondolata a következő volt: „Mi más is lehetne életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, melynek első dicsőséges hangját a halál csendíti meg.” A Les Preludes jelentése: előjátékok. Míg a Moldva ha úgy vesszük a személyiség kifejlődését mutatja be, a Les Preludes a fiatal felnőttségtől a halálig taglalja az egyes életszakaszokat. Liszt  egy Lamartine verset csatolt hozzá, aminek egy a zenéhez készült szabadfordítását csatolom hozzá Galambosi László tollából. A mű lényege a vezérmotívum: elindul egy hangon, egy kicsit lelép, majd egy nagyobbat föl. A hangközt, a ritmust változtatja, néha ki is díszíti, de ezt a témafejet alakítja minden élethelyzet illusztrálásához.  A motívum egyébként 90-szer fordul elő a műben, és az első szerelem motívuma a 30.-ra esik (a fordított aranymetszés szerint) Érdemes egyébként hozzáolvasni Kentenich atya irodalmát a felnőttkor szakaszairól.
Az első rész az ifjúkort mutatja be, amikor először szembesülünk az énünkkel, a felelősségünkkel, a hívatásunk kérdésével, amikor először felelősségteljesen életre szólóan döntünk valami mellett. Egyébként ekkor jön föl először a halál kérdése: Ha meghalnék, mi maradna utánam? Mit tettem eddig?
 
„Riadtan dobban a szív.
Riadtan. Valaki hív.
Halál toppan küszöbömre.
Minden percem tündökölt-e?
Ködbe buktam. Szirten háltam
csontdermesztő hófúvásban.
A fény útján meg-megálltam
Égi kúthoz eltaláltam.
Halál toppan küszöbömre.
Minden percem tündökölt-e?
Nagyszerű halál, magához ölelő hatalom vár.
Lángol az égi liliom.
Minden ragyog. Beteljesül az Élet.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.”
 
Aztán egyszer csak megváltozik a hangulat. „Napsütötte” rész következik, és észrevétlenül előkészíti az első szerelem motívumát. Igazán bensőséges, intim zene, amely félretesz minden mást, és a kétszemélyes idillt teszi a középponban.
 
„Csillagpehely-inged
szőttem ezen éjjel,
válladat fürdettem
violák fényével.
Tűz-koronás kebled
mézzel aranyoztam,
pillangó-fehérben
fölötted lobogtam.
Csókjaimmal védlek,
ölelve ringatlak,
ezüstös álomba
virágon altatlak.”
 
(Itt vége az első résznek a felvételen)
 
Aztán jön a vihar, az első igazi küzdelem, a ráeszmélés a világ szennyére:
 
„Hörül a szél, tört gallyakat
köhög világbő melle,
habár bujdos a vizeken,
rab retteg vasra verve.
Hegyek felől izzás akad a fák kormos hajába,
a csillag félénken bújik
felhők kék nádasába.
A borzalom kútja sötét,
fuldokolnak az álmok,
hasít a baj, a lét falát
rontják konok csapások.
Az erdő mélyén markos vihar táncol.
Fejszéje csattog. Hullanak az ágak.
Villám-pallosok sujtanak a földre,
lángol koponyája a zuhanó Világnak.”
 
Aztán hirtelen megenyhül minden, lassú, nyugodt rész következik. Hosszú előkészítés után újra megszólal a szerelem motívuma. De ez már nem kétszemélyes szerelem. A nőt már nemcsak nőként, hanem hűséges társként, feleségként, anyaként látja. A szeretetben már benne van a család is, a felnövekvő gyerekek, a munkák beérő gyümölcsei.
 
„Tiszta a lég, tágul tüdőnk,
fehéren röppen föl a dal.
Távoli tornyok intenek,
a sugár mindent kitakar.
Bokrok zöldjén a kék szirom
lepkéket dajkál, csöpp anya.
Játszó rózsa kacérkodik,
lángot vet vérvörös haja.
A nyugalom emlékei
bársony dongóként szállanak.
Sasként fénylik az ifjúság,
lát csillámszórta ormokat.
Hol testvérként a szellők ránk köszönek
s a szirti madár fején csillag lángol,
ének vendégel, hatalma hullámzik
az Örök öböl rejtett sugarából.”
 
A zene lassan egyre szélesebb és gyorsabb lesz, ez az az erő, ami a „főhőst” újabb harcra készteti. De ez a harc már nem kétségbeesett, hanem győzedelmes. Az élet nagyműveit kívánja befejezni.
 
„Szikrázó harc dühöng. Szörnyek
nyilazzák a földet,
lábuk alatt erdők-mezők füstölögve nyögnek.
Reszket a fű, gyöngetestét égetik a lángok.
Térdre hullva könyörögnek csonkuló virágok.
Kiáltozva fut az ember:
Hőköl, újra támad.
Ágaskodik, hanyatt zuhan
csörtető vadállat.
Zene tombol. Trombita zeng
nyugtalan magasba.
Győz a Világ, szétszakad a
Sátán birodalma.”
 
És a befutott pálya végén az ember teljes nyugalommal és méltósággal áll meg Isten előtt. A halál nem tragédia, hanem a felcsendülő dicsőséges dallam.
 
„Nagyszerű halál, magához ölelő hatalom vár.
Lángol az égi liliom.
Minden ragyog. Beteljesül az Élet.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.”
 
Az Isten előtti gyermekléthez is van néhány ötletem a zenéket illetően, de szerintem egyenlőre ez is elég.
Uzsaly Bence